minyike 2008.05.28. 18:26

A nagy utazásról

Most némiképp eltérek a tárgytól, hiszen ennek az útnak nem sok köze volt Kisfaluhoz, hacsak az nem, hogy néhány napot kisfalusi barátokkal töltöttem. Nem szeretnék részletes beszámolót írni, hiszen az megtöltene egy másik blogot. (Ámbár naplót vezettem, mint minden nagy utazáson szoktam, de csak úgy hagyományosan, kézzel írott formában.) Inkább az érzésről írnék, ami ott elfogott.
9 éves koromban kezdtem el az angol nyelvet tanulni. (Ez sajnos nem jelenti azt, hogy az angol tanulással telt sok-sok év meglátszana a nyelvtudásomon, bár magam számára is meglepő módon nem hogy nem lehetett volna engem eladni, hanem egyáltalán nem okozott gondot a kommunikáció.) És azóta, amióta azt a sok olvasmányt elolvastuk-lefordítottuk a Trafalgar Square-ről, a Tower Bridge-ről és az összes többiről, vágyom Londonba. Ez a vágyakozás később átalakult: elkezdett sokkal jobban vonzani az angol vidék. A vágyam most teljesült, eljutottam Londonba is, az angol vidékre is. És ismét bebizonyosodott, hogy a megérzésem helytálló: London csalódást okozott nekem. Nem tudnám megmondani, hogy miért, hiszen az, hogy tömeg van, egy hétmilliós, turistákkal telezsúfolt nagyvárosban nem meglepő. Dugó is van, de mivel ott már 2003-ban bevezették a dugódíjat (amit nálunk is terveznek), nem volt annyira veszélyes. De mivel Londonban csak két napot voltam, a többi időt vidéken (Cambridge-ben és Upper Froyle-ban) töltöttem, nagyon látszott a különbség. Ez a különbség számomra sokkal jelentősebbnek mutatkozott, mint itthon.
Mindig azt halljuk az angolokról, hogy udvariasak. Ez valóban így van vidéken. Cambridge egy emberi méretű kisváros százezres lakossággal (ennek több mint ötöde diák, egyébként egy jó kis cikket találtam az itteni életérzésről itt.) Upper Froyle pedig egy kis falu, alig néhány ház és egy speciális iskola van benne. Cambridge-ben mindenki odafigyel mindenkire (talán a bringásokat kivéve, akikből rengeteg van és száguldoznak, úgyhogy le ne lépj eléjük!) A járdán, amikor sétáltam, mosolyogva félreálltak, hogy elférjek; amikor megláttak térképpel a kezemben, megkérdezték, hogy eltévedtem-e. És egyébként is: mindenki mosolyog. A Cam partján, ha szembejön velem valaki, rám mosolyog. Upper Froyle annyira kicsi, hogy nemigen lehetett bárkivel is találkozni, de amikor Lower Froyle-ban betértünk egy pubba, akkora széles mosollyal és „How are you?”-val fogadtak, hogy meglepetésemben megszólalni sem tudtam (na, mit szóltok?). És fantasztikusan udvariasak. Vidéken. Nem tudtam előre köszönni senkinek, ebben mindig megelőztek. Windsorban a lelkünkre kötötték, hogy ugyan az udvaron szabad fényképezni, de az épületekben nem, de én nem lennék én, ha ezt meg is fogadtam volna. Ilyenkor néhányszor le is buktam, mire egy „I’m sorry”-t követett egy „Thank you” és ezzel a dolog meg nem történtté vált, a fénykép pedig már ott csücsült a gépben. Ahonnan sajnos később egy (valószínűleg) kártyasérülés miatt el is tűnt sajnos, de még bízom a csodában, hátha egyszer mégis csak meglesznek azok a képek (ebben majd, úgy lehet, Kisvax segítségét is fogom kérni, reszkess, Kisvax!).
Bezzeg Londonban! Semmi sorbanállás. Én, ha tolakodni kell, mindig hátraszorulok, de ott, ha bejött a busz a megállóba, még sokkal hátrébb kerültem, mint itthon. Egyszerűen hátralöktek. Kiteszik előre az egyik kezüket és nyomulnak előre. És azzal, hogy előre engedtem a mankóval, vagy babakocsival közlekedőt, teljesen egyedül voltam. Már fönt a buszon, a sofőrnek ki kellett szállni a vezetőfülkéből és szólni a kiscsajszinak, hogy ugyan üljön már el a babakocsik mellett fönntartott ülőhelyről, mert addig nem bírta a fenekét fölemelni (máshol is volt hely a buszon, csak át kellett ülnie szegénykének). Ha köszönök, elvétve köszönnek vissza és akkor is inkább flegmán. Ennyit az angol udvariasságról. Bár az igaz, hogy erősen nemzetközi a mezőny Londonban, rengeteg a fekete, sárga és barna bőrű (ez utóbbiak a kinézetük alapján indiaiak lehettek), de semmi különbség nincs köztük és a kinézetre is tipikus angolok között a viselkedésükben. És Cambridge-ben is nemzetközi a mezőny. Tehát ez megerősített abban, hogy ha lehet választani a nagyvárosi és a kisfalusi élet között, én biztos, hogy az utóbbit választom.
Azért az elejéről néhány kép megmaradt, illetve ezután is sikerült fényképeznem, így bemutatom néhány képben a vidéki életet.
Ebben a kb. 500 éves házban laktam Cambridge-ben:


Upper Froyle-ban az iskola udvarán üregi nyulak tanyáznak (itt már erősen szürkült, meg aztán a nyuszik, ha megláttak, futottak, mint a nyúl, így ez egy elég gyenge kép lett, de az a maszat ott középen, az a nyuszi):


Az iskola mellett pedig bárányok legelnek a mezőn:


Egyébként a kívánságom, miszerint ne legyen angol az időjárás, legnagyobb részben teljesült: egy nap kivételével elég langyos, többé-kevésbé napsütéses idő volt, ami persze hőmérsékletben messze elmaradt az itthoni mostani kánikulától. (Hiszen, mint most tudtam meg, és meg is lepett, London Varsóval van egy magasságban.) De azon az egy napon kimutatta a foga fehérjét! Egész nap szakadt az eső, fertelmesen fújt a szél és hideg volt. Az esernyőm odalett, kétszer is kifordult és elhajlottak az elemei. De szükség volt a kapucnis kabát mellett az esernyőre is, így is bugyiig átáztam alulról. A programom szerint pont aznap voltam Londonban és igyekeztem az egész napot vagy buszon, vagy múzeumokban tölteni, de így is sikerült alaposan eláznom. Ezúttal kívülről.
A hazarepülésem idején pedig megmutatkozott a ködös Albion is. Így 25 perces késéssel szálltunk csak fel.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása