Vasárnap reggel arra ébredtünk, hogy hasunkra süt a Nap. Gyönyörű idő lett, napsütéses meleg. Egyből reggel sorban számba is vettük a teendőinket – amelyek közül persze estig talán ha a fele megvalósult.
A kisfalusi hírek ismét gyorsan terjedtek: miután Mariska néni villanyát, mosógépét és a templomi kütyüket lerendeztük, Mancinéni kereste meg Lajost, hogy neki is rosszalkodik a mosógépe, ugyan nézné már meg. Így a szokásos vasárnapi tojásrántottás reggelinket befejezve Lajos összepakolta a kis szerszámosládáját, a hóna alá csapta és elindultunk nénikörútra – mert a végére körút lett belőle. Mancinéni mosógépének nem volt nagy baja, szétszedni-összerakni sokkal tovább tartott, mint megjavítani. Amikor végeztünk, Mancinéni térült-fordult, az én ölemben pedig landolt egy szatyornyi alma, ami annyira friss, ropogós, lédús, mintha most lett volna leszedve a fáról.
Ezzel fölszerelkezve indultunk haza, de sokáig nem jutottunk: Esztinéni állított meg minket. Neki a telefonja nem akart csörögni. Ugyan, megnéznénk-e? Megnéztük. Amíg a telefon javult, én elvoltam a kertben a kutyákkal. Egy nagy baj volt: nem volt három kezem a három kutyához. És amelyiket éppen nem simogattam, az buzgón pattogott az ölembe és nyalt mindenfele. Pergőben hipphopp találtam három kullancsot, nekiláttam kioperálni őket, de nem volt egyszerű, mivel közben Rozi gumilabdaként pattogva nyalogatta a fülemet. A telefon végül elkészült, az én ölemben ezúttal egy doboz tojás landolt.
Így indultunk haza: Lajos hóna alatt a szerszámosláda, én pedig fölmálházva a munkadíjjal. Ezúttal nem nénikbe botlottunk, hanem az éppen sétálni induló Kisvax-családba. Kiderült, hogy sétájuk már jó ideje tart, de a kapujukon még nem jutottak túl. Mi is fölvettük a csigatempót (nem, egy csiga gyorsabb lett volna) és velük tartottunk. De nem jutottunk sokáig, mert vehetnek a szülők mindenféle csudi játékot, egy Lajosbácsitól elkunyerált szerszámosládánál jobb játék a világon nincs. Erre először Zsombor jött rá: leguggolt mellé és nagy nyögések közepette próbálta kinyitni. Persze nem lenne ő Zsombor, ha ez nem sikerült volna neki sokkal hamarabb, mint eljutni a kaputól a kerítés végéig. Ekkor már Csenge is csatlakozott hozzá és nagy egyetértésben kinyitották, becsukták, fölálltak rá, majd végül ráültek a tetejére és alaposan beszórták földdel. Ez utóbbit a mi majdnem 13 évesünk aktív közreműködésével tették, akinek az értelmi színvonala ezek szerint nemigen haladja meg az ő másfél éves szintjüket.


Együtt sétáltunk hazafelé a Kisvax-családdal, így mire a gulya hazaért, mi is hazaértünk. Sok időnk nem maradt a még mindig temérdek teendőnkre. Azért megpróbáltuk menteni a menthetetlent: a délutánba beletuszkoltunk még spenótmagvetést, alapos locsolást (szerencsére az eső helyett), mosogatást, pakolást. A fűnyíró éppen csak hogy előkerült, de csak azért, hogy a pincében kössön ki, mert dolgozni nem dolgozott semennyit sem. Majd a jövő héten.
A spenótot egy szilvafa alá vetettem, ami mostanra teljesen virágba borult. A tetején egy kismadár, olyan apró, hogy alig találtam meg, énekelte világgá énekét, a fa pedig zümmögött a rengeteg méhtől. Az úton Pest felé aztán ismét megcsodáltuk a virágzó kökénybokrok látványát: mindenhol a zöld ezernyi árnyalata között a nagy fehér foltokat.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Puccos 2008.04.15. 19:45:43

Megint jártam veletek kisfaluba és segítettem takaritani is!Bár igy én nem nagyon fáradtam el!