Mivel a fiaink most sem tartottak velünk, pénteken a legfontosabb teendők elvégzése után, elég korán el tudtunk indulni hármasban (Marssal, Jocócica maradt a fiúkra) Kisfaluba. Világosban értünk oda, ami így télvíz idején nagyon ritka, hacsak nem szombaton reggel megyünk. Már előre elhatároztuk, hogy ezen a hétvégén megünnepeljük a házassági évfordulót kedvenc szlovákvárosi vendéglőnkben. Hosszú idő után először kettesben, gyermekeink nélkül. Aztán ez a „kettesben” nem teljesen így sikerült.

Engem már múlt hétfőn elkapott a krahácsolás, köhögcsélés, ami nem is akart szűnni. Eredeti (szombat esti) tervünkkel ellentétben már pénteken délután átmentünk a kedvenc étterembe. Már az épület előtt megláttunk egy ismerős autót, akkor már sejtettük, hogy ez egy hosszú, nem kettesben eltöltött este lesz. Végül nem is hármasban, hanem igen sokasban töltöttük az estét, az étterem tulajdonosának (aki már régi jó ismerősünk) asztalánál és szinte mindenki fölbukkant, akit ismerünk Szlovákvárosban. Éppen enni (2 személyes tál, rajta cigánypecsenye, töltött csirke, rántott gombafejek, körítés, hozzá még külön saláta, nyami-nyami) átültünk egy másik asztalhoz, de előtte-utána ebben a nagy asztaltársaságban voltunk. Természetesen nem volt kérdés, ki a sofőr – én. (Ezt most el ne mondja senki Lajosnak: ha Szlovákiában járunk, jobban érthető, hogy én vagyok a sofőr, mert én nem szeretem a sört és sokak szerint ez a legtökéletesebb szlovák ital.) Én döntöttem magamba az eperleveket, de ettől még én is jól éreztem magam és persze nem némán ültem. Mivel minden étteremnek megvan a maga alapzaja (még zene nélkül is és itt szerencsére nem szokott zene lenni), kissé emelt hangon kell beszélgetni. Az este előrehaladtával már éreztem, hogy baj lesz: a már amúgy is rekedtes hangom szép lassan kezdett eltűnni. Azért még pénteken este volt maradéka, de pontosan tudtam, hogy szombat reggelre ebből nem lesz semmi.

És igazam lett. Szombaton reggelre snitt: hangom semmi, némán tátogtam. És hogy teljes legyen az élvezet, a szemeim össze voltak ragadva egy jófajta kötőhártya-gyulladástól. Ezt a hangelvesztést nem először gyakorolom, amíg tanítottam, minden tanévben legalább egyszer elkapott, ez mindig két hét betegállományt jelentett anélkül, hogy igazán beteg lettem volna, azzal az apró kellemetlenséggel, hogy mellesleg nem tudtam beszélni. Lajos persze először mindig azt mondja, hogy „Hurrá’!”, de amikor a rengeteg kérdésére és egyéb beszédjére sosem válaszolok, akkor nagyon elege szokott lenni.

Amióta nem tanítok, sokkal ritkábban, de el-elkap. Utoljára épp egy téli szünet elején, amikor megérkeztünk Kisfaluba és akkoriban még jelentős társaság gyűlt ott össze ilyentájt. Az összes pasi persze vadul örvendezett hangtalanságom miatt, a lányok viszont teljesen kétségbe estek. Nyuszifül épp akkor volt túl egy ilyen némasági időszakon és tudta, milyen tea jó rá, sőt, volt is nála ilyen fű. Mondhatom, nagyon pocsék egy tea volt, de nagyon hatásos: már aznap volt hangom. Most viszont Nyuszifül nem volt ott, a tea nevéről gőzöm sincs, így az idő gyógyító hatását max. egy pálinkagargaizálós – forralt borral öblítgetős – kamillateával szemtörölgetős – meleg szobában pihengetős-dolgozgatós szombat délelőttel tudtam erősíteni.
 

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.