Megszületett a Kecskebóttal kapcsolatos döntés: kecskéink gyalog fogják megtenni a Szlovákfaluig vezető utat. Ugyan tartottunk tőle, hogy esetleg ez sok lesz nekik, nem fogják bírni. Éppen ezért a következő tervvel indultunk el: a két fiú vezet egy-egy kecskét, mi szülők pedig két-két bringát vezetünk. És ha úgy tűnik, hogy a kecskék nem bírják, bringára pattanok és hazaszáguldok az autóért.

A felállás elég hamar módosult: mivel én nem bírtam egyszerre két bringával, de Lajosnak ez nem gond, a falu aljában már csak ő vezetett két bringát, Ákos és én egyet-egyet, Miki pedig egyedül vezetgette a kecskéket (később én cseréltem Mikivel). Akik viszont nagyon jól bírták az utat: végig akácos mellett mentünk, annyit ehettek, amennyit csak akartak. El nem mozdultak volna mellőlünk: ha valaki előrement, akkor futottak utána. Valószínűleg simán megtették volna úgy is az utat, ha nincsenek pórázra fogva, csak épp akkora autóforgalom volt ezen a délutánon, mint máskor szerintem egy hét alatt.

Azt gondoltuk, hogy a legkényelmetlenebb ebben az útban az emberek csodálkozása lesz, de úgy tűnik, azt, hogy egy négytagú család átsétáltat két kecskét az egyik faluból a másikba, teljesen természetes látvány: alig néhány csodálkozó hangot hallottunk.

Nem tudom, mennyi ideig tartott az út, de nekem úgy tűnt, elég hamar odaértünk, nem tartott sokkal tovább, mint ha nélkülük mentünk volna. Célunkhoz érve betereltük őket a többi kecske közé, akik érdeklődve fogadták őket (ez kölcsönös volt). Elláttuk a gazdákat a szokásaikkal kapcsolatos tudnivalókkal. Itt egy nagy udvarban laknak a kecskék, szabadon, így bizonyos szempontból jobb helyre is kerültek (6 gyerek van ebben a családban és láthatóan mindannyian részt vesznek az állattartásban). Nem is volt gond addig, amíg nem akartunk távozni: Muki ugyan épp azzal volt elfoglalva, hogy az egyik házigazda kislány ugyan mit visz hátra a baromfiudvarba, Meki viszont észrevette, hogy otthagyjuk és keserves mekegésbe kezdett. Hát, mit mondjak: kis híján elkámpicsorodtam. De sajnos, ott kellett hagynunk őket.

Annak, hogy végig toltuk a bringákat, egyéb célja is volt: hazafelé már nem akartunk gyalogolni. Gyorsan letisztáztuk szlovákfalusi barátainkkal, hogy ugye, jönnek hozzánk palacsintát sütni és már tekertünk is haza (most TÉNYLEG csak nagyon rövid ideig maradtunk a kocsmában). Barátaink is megérkeztek és ugyan nagyon hidegek már ezek a nyár végi esték, mégis egy nagyon jól sikerült este lett ez – ami sajnos a nyári búcsúesténk lett Kisfaluban.

 (Lajos másnap meglátogatta Mekit és Mukit, mert elvitte a maradék magot és kérdeztem, hogy hogy fogadták. Semmi különös nem volt, csak épp az aljától a tetejéig végignyalták a lábát, ami nálunk is szokásuk volt. A gazda pedig azt mondta, hogy furcsa neki, hogy ennyire szelídek: a többi kecske elvan csak úgy az udvarban, de Meki és Muki mindenkinek nagyon örül, aki betér oda, ezért nehéz tőlük mozogni: mindig láb alatt vannak.)

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Lily · http://ficsergo.blogspot.com 2008.09.01. 19:58:04

Milyen kis tündérek! El is hiszem, hogy elkámpicsorodtál. A képen is látszik milyen aranyosak. Lehet, hogy a kislányoknak más a természetük?
süti beállítások módosítása