Nagyon szép hosszú őszi szünetünk volt és én nagyon szerettem volna ebből minél több időt, akár az egészet Kisfaluban tölteni. Ám, mint tudjuk, ember tervez… Közbejöttek vidám és szomorú családi történések és a munkám is hátráltatott ebben. Így a múlt heti magánytalan hétvége után ezen a héten is csak pont ugyanannyi időt tudtunk ott tölteni: a szerda délutántól vasárnapig tartó időszakot. Lényegében négy napot. De legalább most együtt az egész család.

… szöveg nélkül.

Nem tudom, mi pontosan a magány definíciója. Azt mondják (és szerintem igaz is), hogy az ember lehet úgy is magányos, ha nincs egyedül. Az én mostani hétvégém bebizonyította, hogy olyan is lehet, hogy az ember egyedül van és mégsem magányos.

Nálunk az október 23-i hétvége hagyományosan vidéki barátoknál telik, az ország másik végében. Legalábbis Lajosnak mindig így telik és Ákos is vele szokott tartani. Én Mikivel vagy igen, vagy nem. Idén Miki is úgy döntött, hogy megy én viszont elkezdtem gyűjteni az indokokat, hogy miért is nem tudok velük tartani. De igazából ezek az okok mind legyőzhetők lettek volna, ha nagyon akarom, de én inkább nagyon akartam végre újra egy hétvégét tölteni Kisfaluban. Így a fiúk elutaztak én meg Mars társaságában Kisfaluba jöttem. Hoztam magammal egy halom szoros határidejű munkát is (végül is elkészültek). És rengeteg tervet: mivel jó idő ígérkezett, hatalmas sétákat és bringázásokat a természetben, Marsot is megmozgatva, akinek már igen erős mozgáshiánya volt.

Egyszer már fölvettem egy blogstafétát, mostanában ismét találtam egyet, Lily blogjában. Ezennel továbbgurítom, akinek kedve van hozzá, vegye, vigye.

Ezt a kérdést jó egy hónapja tettem föl és az akkor felsorolt indokok alapján én adtam az első „Nem” szavazatot. A szavazás elindult és igen hamar a „Nem” elhúzott, ámde kapott két szavazatot az „Igen” is, így lett 7:2. Egyik hétvégén aztán számomra kiderült, ki adta a 2 „Igen” szavazatot, ugyanis mindketten elmesélték.

Mint ígértem, beszámolok a tavalyi szomszédfalusi szüreti felvonulásról, ha már egyszer idén kimaradtunk belőle. (Csekély vigasz, hogy idén aznap nagyon messze nem volt olyan szép idő, mint tavaly.)

Itt a blog.hu-n találtam a Nagy mosoly! című blogra. A gazdája gyűjti az olyan fényképeket, amiken mosolyt vél felfedezni, érdemes megnézni. Ez juttatta eszembe, hogy a mi kisfalusi kapunkat is díszíti egy mosolygós tárgy. A házzal örökölt limlomok, vashulladékok között találtuk ezt a rozsdás alkatrészt, ami talán egy terménydarálónak lehetett valaha része. A felirat (amiből a mosolygó száj lett) szerint Fiľakovon, magyarul Füleken gyártották.

Vasárnap, amikor a virágültetés után hazafelé ballagtunk, értesültem az örvendetes hírről: Gyurcinak és Sárának szombaton hat kiskutyája született. Ezen először el is csodálkoztam, korainak tartottam az időpontot, de rájöttem, hogy a szeptember szinte Kisfalu-mentesen hussant el nálunk, tehát könnyen kimaradhattam a pocak fejlődéséből.

A szombati telekszépítő munkákról tudtunk, ezért is lepődtünk meg, hogy vasárnap Kisfaluba érkezvén azt láttuk, hogy sokan szorgoskodnak a Hősök terén. Integettünk neki, jelezve, hogy kipakolunk és lenézünk, hátha kell a segítség. Végül egyedül mentem, föltérképezni a helyzetet, de mire odaértem, már nem sok maradt hátra a munkából, így a családból csak egyedül álltam be segíteni.

Mivel én szombaton nem voltam Kisfaluban, az aznap történt jelentős eseményeket csak hallomásból tudom elmesélni. De részletesen kikérdeztem néhány résztvevőt, úgyhogy íme a beszámoló:

Sikeresen lezajlott a telekvásárlás, tehát az Egyesületünk gazdagabb lett egy hatalmas telekkel, ami az Önkormányzat épülete mögött helyezkedik el. Ez a telek kapcsolódik két másik telekhez, ami az Önkormányzat tulajdonában van, köztük ahhoz a telekhez is, ahova majdan a játszótér épül. Az összességében igen nagy terület azonban az idők során elszemetesedett, elgazosodott, igen elhanyagolt állapotba került. Ennek a területnek a megtisztítása volt a szombati feladat.

Szombaton az ország egy másik szegletében lezárult a szomorú családi okok mostani folyama, így a család némiképp megnyugodott. Viszont ez a hétvége sem lett teljes egészében Kisfalué. Mi két hete úgy hagytuk ott a házat, hogy utána két hétvégén is menni fogunk, viszont a következő szombaton munkanap, tehát a fiúknak iskola lesz, így nem tudunk menni. Ezért elhatároztuk, hogy ha csak egy (vagy fél) napra is, vasárnap elnézünk Kisfaluba.

Nagyon készültünk a hétvégére Kisfaluba, már csak azért is, mert szombaton volt Szomszédfaluban a szüreti felvonulás. Ezen tavaly voltunk először és nagyon jól éreztük magunkat, szerettünk volna idén is elmenni. De családi okok közbejöttek, így maradtunk Pesten. És ezek a családi okok még úgy lehet, néhány hétvégénkre kihatnak. Ezért megfogadtam, hogy jobb híján írok egy fényképes beszámolót a tavalyi felvonulásról, ha már idén lemaradtunk róla. Ez a beszámoló most várat magára – de ígérem, meglesz.

Még valamikor tavasszal egyik hétvégén valamiért nem egyszerre mentünk Kisfaluba, Lajos előbb ment kerékpárral, én később autóval. Amikor odaértem, már sötét volt, és nem találtam sehol senkit. Aztán megjelent Lajos lihegve, bringával és a kezében egy hosszú bot, a végére döfve egy kartonlap, ráírva nagy piros betűkkel, hogy MAMI. Kiderült, hogy meg akart lepni, a sötétben kiült a Kisfaluba vezető út szélére és úgy gondolta, meg fogja ő ismerni az autója jellegzetes hangját és ha hallja, hogy jövök, kidugja a Mami-táblát a sötétben az orrom elé. De nem ismerte meg a hangot! Azt hitte, hogy ilyen csendes autója neki nem lehet. Utána meg nekem fütyülhetett, kiabálhatott, én mentem, mint a vakegér. Jót nevettünk, a Mami-táblát pedig beállítottuk a sarokba.

Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen napunk Kisfaluban: reggel úgy kellhettünk föl, hogy ma nincs semmi olyan egetverő dolog, amit muszáj elvégezni. Pontosabban csak én kellhettem föl így (meg persze a gyerekek), mert Lajos szombat este megbeszélte állatorvos barátunkkal, hogy elmegy vele egy kora reggeli malacherélésre. És nem elég, hogy ehhez volt gusztusa, még képes volt emiatt korán is kelni.

Ez még nem a folyt. köv. Csak épp fejet hajtok Kedves Rokon megjegyzése előtt és beismerést teszek. Ugyanis szó sincs arról (távolról sem!!), hogy ők amolyan fajta Kedves Rokonok lennének, akik furtonfurt meghívatják magukat és beállítanak üres kézzel. Nem, nem! Először is: a meghívás tőlünk jött. Másodszor: ilyen esetben hosszan egyeztetünk mindig, hogy mit hozzanak. És általában a dolog úgy áll, hogy ugyan a husit mi adjuk a vacsorához, de ők hoznak a salátához konkrétan:

• 1 kg uborkát,
• 30 dkg lilahagymát,
• 1 kg paprikát,
• 2 és fél kg paradicsomot,
• egy fél fej fokhagymát.

Igaz, a salátához továbbiakban szükséges sót, borsot, olajat és tárkonyecetet már szintén mi adtuk a közösbe. De hogy teljes legyen a kép, még elárulom, hogy hoztak:

• veresi péktől származó nagyon finom (de messze nem olyan finom, mintha én sütöttem volna) kenyeret,
• egy padlizsánt,
• egy cukkinit,
• rengeteg kólát (mivel mi ilyet általában nem iszunk, nekünk nem is szokott lenni),
• édes vörösbort (bevallom, nem emlékszem, milyen volt – Kisvax, mégiscsak igazad van, nem emlékszem mindenre!!),
• egy nagy adag szeretetet és jókedvet.

Nem tartom kizártnak, hogy még valamit kihagytam a felsorolásból, ha így van, akkor mea culpa. Viszont egy dolgot határozottan nem hoztak, hiába a meteorológus rokonság: meleget és napsütést.